...Ez a kollégium a bizalom alapkövén épült, s mi erős hittel bízunk abban, hogy ez az alapkő nem fog ingadozni, bízunk abban, hogy mindig lesznek olyan törvényhozóink és kormányzó vezéreink, kik intézetünkről gondoskodni fognak, bízunk abban, hogy a tanítói és nevelői munkát, melyet igazgatónk és tanáraink ma itt oly lelkes odaadással teljesítenek, utódaik hozzájuk méltóan fogják folytatni, bízunk abban, hogy amilyen derék, munkájában komoly, mulatságában vidám ez a mai ifjúságunk, olyan lesz a jövő kor nemzedéke is és azért erős hittel, bátran nézünk a jövőbe. Igen, ez a kollégium, melyet ma barátaink és jóakaróink fényes környezetében felavatunk, rendeltetésének mindig meg fog felelni, munkásokat nevelve nemzetünknek, kik műveltségét mélyen alapozni, szélesen kibőviteni és ékességeivel az egész világon látható magasságra emelni fogják...

(Részlet Eötvös Lorándnak a Gellért-hegyi épület avatásán mondott beszédéből.)

 

---

Tanárképzés a Gellért-hegy déli oldalán egykor és ma

Eötvös Loránd 1911. október 26-án elhangzott szavai egyszerre jelentettek elismerést az addigra már több mint másfél évtizede működő Báró Eötvös József Collegiumnak a tanárképzés területén elért eredményeivel kapcsolatban, illetve támasztottak további komoly várakozásokat az internátus jövőbeni szerepét illetően. Vallás- és közoktatásügyi miniszterként, illetve a Magyar Tudományos Akadémia elnökeként fontos szerepet játszott az École Normale Supérieure mintájára létrehozott intézet megszervezésében, amelytől a magyar tanárképzés súlyos gondjainak megoldását várta.

A Collegium 1895. szeptember 21-i megnyitását több évtizedes szervezőmunka előzte meg. Már az 1870-es években felmerült egy olyan tanárképző internátus alapításának gondolata, amely az egyetemi tanulmányok kiegészítésével rendszeresebb képzést és ismeretanyagot biztosíthatott volna a tanárjelöltek számára. Eötvös Loránd látva a tanárképzés kétségbeejtő helyzetét szakmai és politikai konszenzust teremtett az internátus alapítása körüli ügyekben. A Collegium létrehozásával párhuzamosan a fővárosi tudományegyetemen végrehajtott egyetemi tanárképzési reformjai 1899-re megteremtették a modern magyar középiskolai tanárképzés szervezeti kereteit. Így a Collegium alapítása és egész története szorosan egybefonódik a magyar középiskolai tanárság modern értelmiségi szakmává alakulásával, professzionalizációjával. Ennek a folyamatnak a középpontjában a neohumanizmus által megteremtett „tudós tanár” alakja állt, aki sokoldalú, de tudományos jellegű képzettségével képes tanítványai érdeklődését felkelteni és elkötelezni őket az önművelődés, valamint a tudományok iránt.

A „tudós tanárok” nevelése iránti elkötelezettség az Eötvös Collegium alapításától fogva tetten érhető képzési cél. A Collegium első igazgatója, Bartoniek Géza és a curátori tisztséget betöltő Eötvös Loránd nagy gonddal válogatta ki a tanári kar első tagjait, emellett az intézet első székhelyén, a Csillag utcai Kerkápoly-alapítvány épületében kijelölt polgári lakásban részben adományokból, részben saját forrásokból önálló szabadpolcos könyvtárat hoztak létre, amelynek állománya 1906-ra 16000 kötetet tett ki. Az első növendékek egyetemi társaikkal összehasonlítva páratlan előnyöket élveztek: az egyetemi órákat délutánonként és esténként egyéni vezetésű, majd 1904/1905-től évfolyamalapú, kis létszámú, szeminárium jellegű szakórák követték, amelyek az egyetemi ismeretanyagot mélyítették el. Emellett a szakórákat 1896-tól a francia testvérintézet legkiválóbb végzett hallgatói közül kiválasztott lektorok által tartott nyelvi órák egészítették ki. Az egyetemi Tanárképző Intézet rendtartását egyfajta kötelező minimumként írták elő, amelynek következményeképpen a hallgatókkal szembeni elvárások jelentős mértékben megnövekedtek. Annak érdekében, hogy az internátus képzési rendszerének hatásai jobban érvényesülhessenek csak első és másodéves egyetemi polgárok válhattak a Collegium tagjaivá a századfordulót követően.

A Collegium növendékeinek kiváló egyetemi előmenetele az intézet felettes szervének, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumnak is felkeltette a figyelmét. Eötvös Loránd előterjesztésére 1899-re kidolgozták az internátus tervszerű fejlesztésének koncepcióját, amelynek fontos elemét képezte a Gellért-hegy déli oldalán felépítendő palota, illetve a tanári kar tagjainak végleges, rendes kinevezése 1906 februárjában. A minisztérium ezt követően nem csupán kísérleti jellegű intézetként tekintett az Eötvös Collegiumra, hanem olyan szervezetként, amelynek fontos kultúrpolitikai feladatai vannak bel- és külföldön egyaránt.

Az I. világháború és az azt követő forradalmak a Collegiumot sem hagyták érintetlenül, 1918–1919-ben puszta léte is veszélybe került. Az intézetet különösen súlyosan érintette Eötvös Loránd 1919-ben bekövetkezett halála. A működési rendet felügyelő curátori tisztségben utódja Teleki Pál lett, aki 1920. október 23-án vette át az internátus felügyeletét. Tudósként pontos értesülései voltak az Eötvös Collegium kultúrpolitikai szerepéről, közéleti súlyánál fogva pedig képes volt az időről-időre előforduló heves, politikai jellegű támadásokat elhárítani.

Bartoniek Géza 1927-ben leköszönt az internátus igazgatói tisztségéből, s helyét ideiglenesen Szabó Miklós foglalta el egy évre. Ebben az időszakban a Collegium tanulmányi rendje Teleki Pál kezdeményezésére jelentős mértékben átalakult. Bevezetésre került a szóbeli elbeszélgetésen alapuló felvételi, a fejkopogtatás, amelynek során a jelöltek előzetes tudományos tájékozottságát mérték fel. A tanulmányi előmenetelben a kitűnő, jeles alap- illetve szakvizsgálati eredmények mellett elvárták a collegiumi szakórákon nyújtott jó teljesítményt is. A tanári jelentések szerint a legjobb minősítést azok a növendékek kaphatták meg, akik tudományos hajlamokat árultak el. A tudományos képzettséggel bíró középiskolai tanárok mellett egyre hangsúlyosabbá vált, az 1920-as évekre, a Collegium első tagjai által elért egyetemi tanári pozíciók utánpótlásának biztosítása a növendékek soraiból. Ezt a célt támogatta Gombocz Zoltán is, aki 1928-ban vette át az internátus igazgatását.

Gombocz kiterjedt belföldi és külföldi kapcsolatrendszerének köszönhetően a francia és az 1912, illetve 1922 óta, tevékenykedő német és olasz lektorok mellé észt, finn és angol nyelvmestereket is szerződtetett az internátusba. Emellett a tehetségesnek mutatkozó collegistákat igyekezett bevezetni a hazai és a nemzetközi tudományos érintkezés különböző formáiba is. Igen népszerűvé vált a collegisták körében, számos későbbi visszaemlékezés „reneszánsz időszakként” említi igazgatóságának éveit. A Collegium képzésének átalakulását jelzi, hogy az ehhez az időszakhoz kötődő szépirodalmi művek az interntátusi munka kolostori jellegét emelték ki, amelynek során a növendékek idejük túlnyomó részét a collegiumi szakórákon vagy a könyvtárban töltötték. Az egyetemi órákat ugyanis részben kiváltották az Eötvös Collegiumban hallgatott szemináriumok.

A Collegiumban folyó tanárképzés eredményességének elismerését jelzi, hogy az 1924: XXVII. törvény (A középiskolai tanárok képzéséről és képesítéséről) intézkedett az egyetemeken működő tanárképző intézetek mellett tanárképző internátusok létrehozásáról is az 1899-es fővárosi tanárképzési reformok mintájára. A létrejövő internátusok az Eötvös Collegium mintáját kellett volna, hogy kövessék. A jogalkotó ebben a törvényben kijelölte a Collegium pontos helyét is a magyar tanárképzés rendszerében, amelynek következményeként tanulmányi és költségvetési önállósága jelentős mértékben korlátozódott, noha intézményi autonómiája továbbra is megmaradt. Ezt orvosolandó mind Teleki Pál, mind pedig a Gombocz Zoltán tragikus halálát követően, az igazgatói széket elfoglaló Szabó Miklós is többször próbálkozott az intézet főiskolai jellegének elismertetésével, illetve az önálló pénzügyi rendelkezés jogának visszaszerzésével.

Gomboczhoz hasonlóan Szabó Miklós is arra törekedett, hogy a Collegium képzési rendszerét minél sokoldalúbbá tegye. Ennek érdekében a nyelvi képzésben lengyel, szlovák, szerb-horvát és román nyelvórákat is hallgathattak a növendékek. Az 1930-as, 1940-es évek társadalmi változásait mérlegelve, illetve a nemzetnevelés fontosságát szem előtt tartva Teleki Pál kérésére került filozófiai (amelyen kifejezetten társadalomfilozófiai kérdéseket tárgyaltak), illetve néprajzi óra a Collegium képzési programjába. Emellett lehetőség nyílt művészettörténeti, lélektani és pedagógiai gyakorlatok, illetve előadások hallgatására is. Ugyanebben az időszakban Keresztury Dezső kezdeményezésére jött létre 1938-ban az „Esti beszélgetések” című rendezvénysorozat, amelyen a növendékek érdeklődésével találkozó közéleti, vagy tudományos vitaesteket szerveztek, rendszerint szerdánként. 1945 után ezeket az alkalmakat már Szerda-estékként említik a források, ez az elnevezés mai napig megmaradt.

A II. világháború súlyos következményekkel járt az intézetre nézve. Egyfelől számos collegistának represszív intézkedéseket kellett elszenvednie a harcok alatt. Másfelől pedig az épületet is súlyos károk érték, amelyeket csak 1947 második felére tudtak helyreállítani Keresztury Dezsőnek köszönhetően, aki az intézet igazgatói feladatai mellett a vallás- és közoktatásügyi miniszteri pozíciót is betöltötte. Ez azt eredményezte, hogy a collegisták hagyományos együttélési formája, a családrendszer, amely felügyeleti, önigazgatási egységként működött, megbomlott. A közélet fokozatos átalakulásával, az intézet belső életének átmeneti fennakadásai nyomán létrejött egy kommunista frakció a Collegiumban, amely az új idők szellemének megfelelően akarta átalakítani az internátus képzését és diákéletét. Jóllehet Kereszturynak sikerült elérnie elődei régi törekvését és 1946. november 11-én Tildy Zoltán köztársasági elnök főiskolai jellegű intézménnyé nyilvánította a Collegiumot, ez az azonban nem védte meg az intézetet attól, hogy a politikai élet szereplői nyíltan beavatkozzanak az internátus belügyeibe.

1948. július 31-el Keresztury távozott az intézet éléről, helyére pedig Lutter Tibor került, aki nyíltan támogatta a kommunista párt politikai célkitűzéseit, s ezt a Collegium belső átalakításával is kifejezésre kívánta juttatni. Ennek egyik fontos lépése volt, hogy a közéleti koncepciós perek mintájára szervezett eljárásokban a régi tagokat megfosztották tagságuktól, s helyükre a népi kollégiumokból vettek fel új hallgatókat. Emellett a collegiumi képzés tartalma és szervezeti keretei is jelentősen megváltoztak: előtérbe került az ideológiai-politikai nevelés, illetve bevezették a munkaversenyt a collegisták számára. Az átalakulás mértékére jellemző, hogy a Keresztury-éra 82 órájából az 1949/1950. tanév második felére mindössze 36 óra maradt.

A felsőoktatás 1949–1950-es, kettős egyetemi reformja az intézet is súlyos kihívás elé állította: a 260/1949 (I. 12.) minisztertanácsi rendelet megszüntette azt a középiskolai tanárképzési rendszert, amelyet az 1924: XVII. törvény hozott létre, így a Collegium léte is veszélybe került. Lutter több tervezeben is megpróbálta az intézetet helyét újra kijelölni a megváltozott viszonyok között. Elképzelése szerint a Collegiumnak a szovjet felsőoktatásból átvett posztgraduális képzésben, az aspiránsok nevelésében kellett volna szerepet játszania. Tervezeteit azonban a mennyiségi szempontokat és az ipari szükségletek mechanikus kielégítését szem előtt tartó, gyorsan változó felsőoktatáspolitikai elképzelések miatt nem vették érdemeben figyelembe. Az intézetet két lépcsőben szüntették meg: előbb 1950. augusztus 19-én az épület kezelését átvette a Tanfolyamellátó Nemzeti Vállalat, majd pedig 1951. január 24-én a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium hatályon kívül helyzete a 95001/1923. számú VKM rendeletet, amely a Collegium szervezeti szabályzatát tartalmazta.

Az 1950-es évek második felében merült fel újra a Collegium valamilyen formában történő feltámasztásának gondolata. Az 1956-os forradalom sajtótermékeiben, az intézmény egykori neveltje és tanára, Kosáry Domokos vetette fel a Collegium újból létrehozásának gondolatát. A forradalmat követő megtorlás és fokozatos politikai enyhülés következtében Tóth Gábor engedélyt kapott arra, hogy az érdeklődő hallgatók számára nyelvórákat, illetve szakórákat szervezzen az Eötvös Collegium helyén létrehozott XX. számú diákotthonban. A szakórákat felmenő rendszerben fokozatosan kiterjesztette, s így valamennyi frissen felvett hallgató számára kötelezővé tette. Idővel az intézet is visszakapta eredeti nevét, s hivatalosan is az Eötvös Loránd Tudományegyetem szakkollégiumává vált.

Az 1990-es rendszerváltást követően Göncz Árpád köztársasági elnök visszaadta a Collegium főiskolai jellegét, így az internátus rövid időre ismételten önálló intézménnyé vált. Azonban az 1993: LXXX. törvény (A felsőoktatásról) melléklete nem tüntette fel az önálló felsőoktatási intézmények között, így visszakerült az egyetem tagintézményei közé. Célja azonban változatlan maradt: tudományos képzettséggel bíró középiskolai tanárságot, és az egyetemi tanári kar utánpótlását biztosítja a legkülönbözőbb tudományterületeken. A collegistáknak ma is emelt követelményeknek kell eleget tenniük mind az egyetemi, mind pedig a Collegium szakórákon, amelyeket nyelvi órák is kiegészítenek. A tudományos kérdések vizsgálata iránt érdeklődést mutató növendékeket pedig már a képzés korai szakaszában ösztönzik a tanári kar tagjai tudományos diákköri munkában való részvételre. Az Országos Tudományos Diákköri Konferenciákon az Eötvös Collegium növendékei hagyományosan jól szerepelnek, így tagjai közül számosan nyernek el doktori fokozathoz vezető ösztöndíjakat Magyarországon és külföldön egyaránt.

A 2014: CCIV. törvény (A nemzeti felsőoktatásról) jelentős mértékben átalakította a felsőoktatás működését, s a tanárképzés tekintetében is számottevő változásokat eredményezett. A tanárképző központok, miként történelmi jogelődjeik a tanárképzéssel összefüggő tanulmányi és adminisztratív ügyek irányítására kaptak felhatalmazását. Az Eötvös Collegiumot és az Eötvös Loránd Tudományegyetem Tanárképző Központját összeköti a „tudós tanárok” képzésének gondolata, amelynek eredményeképpen 2016-ban intézményes kapcsolatba kerültek egymással. A két intézet kapcsolatának évszázados távlatai vannak, s remélhetőleg Eötvös Loránd 1899-es reformjaihoz hasonlóan a történelmi szereplők jogutódjainak együttműködése is termékenyítőleg fognak hatni tanárképzésünkre.

Garai Imre
(lásd még: http://honlap.eotvos.elte.hu/wp-content/uploads/2016/02/A_Tanari_elitkepzes_masodik_kiad.pdf)